Kapcsolati erőszakról szóló Isztambuli egyezmény margójára

Ha a párkapcsolati erőszak megelőzésének egyik alapvető kérdése az, hogyan tudjuk a hatalmi viszonyokat partnerséggel felváltani, akkor érdemes egy lépéssel továbbmenni.

Mi történik ugyanis akkor, ha ugyanezt az elvet nemcsak a családra, hanem a politikai hatalom működésére is alkalmazzuk?

Mert ha azt tanuljuk, hogy egy intim kapcsolatban a védelem nem jelenthet kontrollt, a felelősség nem jelenthet uralmat, a gondoskodás nem jelenthet tulajdonjogot, és a különbség nem jelenthet hierarchiát, akkor ugyanezeket a kérdéseket a politikai közösségben is feltehetjük.

A politikai hatalom feladata nem az, hogy a polgárok helyett döntsön arról, hogyan kell élniük.

A feladata az lehetne, hogy olyan feltételeket teremtsen, amelyek között az emberek biztonságban, autonómiában és egymással együttműködve tudnak élni.

A partnerség ezért nemcsak párkapcsolati, hanem politikai alapelv is lehet.

Ez különösen jól látható azokban a kérdésekben, amelyek közvetlenül érintik a testet és az önrendelkezést. Az abortusz kérdése például nem pusztán egy jogi vagy erkölcsi vita, hanem olyan döntési helyzet is, amelyben az államnak, a nőnek, a partnernek és a közösségnek eltérő szempontjai lehetnek. A partnerségi szemlélet nem azt jelenti, hogy ezek a szempontok azonos súlyúak minden döntési helyzetben. Hanem azt, hogy a kommunikáció és a jogalkotás nem tárgyként, hanem autonómiával rendelkező emberként tekint az érintettekre.

A nő teste nem politikai tulajdon.

De ugyanígy: a férfi sem pusztán eltartó, védelmező vagy végrehajtó szerep egy társadalmi rendszerben.

A partnerségi állam nem azt kérdezi elsősorban, hogy ki gyakorolja a hatalmat a másik fölött, hanem azt, hogy hogyan lehet úgy megszervezni a közös életet, hogy minél kevesebb ember kényszerüljön alárendelt pozícióba.

Ez másfajta politikai gondolkodást kíván.

Nem a "férfi vagy nő" szembeállításából indul ki, hanem abból, hogy milyen kapcsolatokban akarunk élni.

Nem az egyik nem hatalmát akarja felváltani a másik nem hatalmával.

A hatalmi logikát magát kérdőjelezi meg.

Ezért fontos az Isztambuli Egyezményről is ebben a tágabb összefüggésben gondolkodni. Az egyezmény célja a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzése és felszámolása, és az Európa Tanács értelmezésében az erőszakot a nők és férfiak közötti egyenlőtlen hatalmi viszonyokkal is összekapcsolja.

Magyarország 2014-ben aláírta az egyezményt, de 2026 szeptemberében sem részes állama; az Európa Tanács aktuális szerződéses nyilvántartása szerint a ratifikáció továbbra sem történt meg.

De még egy esetleges ratifikáció önmagában sem oldaná meg azt a mélyebb problémát, amelyről ez az írás szól.

Mert nem pusztán az a kérdés, hogy milyen törvényt fogadunk el.

Hanem az is, hogy milyen kapcsolati logikára építjük a törvényt.

Lehet a kontrollt újabb kontrollal szabályozni.

Lehet a hatalmi viszonyokat újabb intézményi hatalommal kezelni.

De létrehozhatunk olyan rendszereket is, amelyekben a megelőzés, a támogatás, az együttműködés, az önrendelkezés, a közösségi megtartás és a kölcsönös felelősség kerül középpontba.

Ez már másfajta gondolkodás.

Ebben a megközelítésben a kapcsolati erőszak megelőzése nem kizárólag arról szól, hogyan avatkozzunk be akkor, amikor a hatalom már erőszakká vált.

Hanem arról is, hogyan teremtsünk olyan kapcsolatokat és társadalmi intézményeket, amelyekben kevesebb lehetőség nyílik a hatalmi fölény kialakulására.

A családban ez azt jelenti:

felelősségből ne legyen uralom.
Gondoskodásból ne legyen kontroll.
Védelemből ne legyen korlátozás.
Különbségből ne legyen hierarchia.

A politikában pedig ugyanez:

a hatalom ne az állampolgár fölött álljon, hanem a közösség működését szolgálja.

Talán ebben lehetne újragondolni a férfi és nő közötti viszonyt is.

Nem egymással szemben.

Nem egymás fölött.

Hanem egymás mellett.

És nemcsak a családban.

Hanem a társadalomban is.

A valódi változás ezért nem feltétlenül az, amikor egyik hatalmi pozíciót egy másikkal váltjuk fel. Hanem amikor elkezdjük felszámolni azt a gondolkodást, amely szerint a biztonsághoz, a felelősséghez és a közös élethez szükségszerűen hierarchiára van szükség.

Ehhez már nem újabb szerepekre van szükség.

Hanem új kapcsolati mintákra.

A hatalom helyett partnerségre.
A kontroll helyett bizalomra.
Az alárendelődés helyett kölcsönösségre.
Az egymással szemben álló felek helyett közösségre.

Talán a kapcsolati erőszak megelőzésének is innen kellene indulnia.

Nemcsak abból, hogy mit teszünk, amikor valaki már visszaélt a hatalmával.

Hanem abból, hogy milyen családokat, milyen kapcsolatokat és végső soron milyen társadalmat akarunk létrehozni.

Mert ha a társadalom újra és újra azt tanítja, hogy a biztonságot az erő, a felelősséget a kontroll, a védelmet pedig a másik szabadságának korlátozása biztosítja, akkor ugyanazt a mintát fogjuk újratermelni az intim kapcsolatainkban is.

Ha viszont azt tanuljuk meg, hogy lehetünk egymásért felelősek úgy, hogy közben nem birtokoljuk egymást, akkor egy egészen más rendszer alapjait rakjuk le.

Nemcsak egy új párkapcsolati mintát.

Hanem egy új társadalmi mintát is.

A kérdés végül nem az, hogy kié legyen a hatalom. Hanem az, hogy képesek vagyunk-e olyan kapcsolatokat létrehozni, amelyekben nincs szükségünk egymás fölötti hatalomra?