Pedig valódi erő éppen a kapcsolódásban születik.

Biztonságos tér a kapcsolódáshoz önmagaddal és azokkal, akiket szeretsz.

Sokan vagyunk, akik hibáztatjuk magunkat, lelkiismeret-furdalást vagy bűntudatot érzünk akkor, amikor nem sikerül úgy családot alapítani, párkapcsolatban élni, elköteleződni vagy gyermeket nevelni, ahogyan azt valaha elképzeltük. Ahogyan vágytunk rá. Ahogyan a fejünkben létezett erről egy kép, egy remény, egy belső történet.

És amikor ez a kép nem valósul meg, gyakran önmagunkat kezdjük hibáztatni. Vagy a másikat.

Megéljük a bűntudatot, szégyent, ezek az érzések pedig olyan mély rétegeket fednek le, amiknek a gyökere bennünk él és akár nagyszüleink életéig, gyermekkoráig vezethet vissza. 

Az emlékek örője a testünk. A testünk, ami megéli a bűntudatot, ha másképp csinálunk valamit, mint amit elképzelünk, hogy jó lenne. A szégyent, amikor veszekszünk párunkkal, pedig tudjuk milyen káros a gyereknek mindez. A szégyent, pusztán amiatt, mert nem úgy élünk, ahogyan elképzeltük, vágytunk rá, vágyunk rá még mindig. Szégyent, mert képtelenek vagyunk zen buddha anyák lenni és olan apák, akik kőszikla szilárdságával és szürkeségével tartják a családot. Szégyent, mert a gyerek másképp jött össze, mint ahogy vágytunk rá vagy ahogy az ideálisan történik, és akár másnál sikerül is. Szégyent, mert csak egy gyereket tudtunk vállalni, mert többet nem bírtunk el vagy mi vagy a párkapcsolat. Szégyent, mert mozaikcsaládként élünk amiben azt se tudjuk ki hogyan kap szerepet, de biztosan mások vagyunk, mint az a kép, amit hittünk gyerekkorunk óta, hogy a CSALÁD. A család ugyanis két ember (férfi, nő) és általában két gyerek (ott talán már mindegy ki milyen nemű, bár tény hozunk ezzel is szégyent, hiszen lányt akartunk vagy fiút?) és persze az otthon, ami persze a mi tulajdonunk kell legyen, és persze egy autó is jár hozzá és persze lehetőleg egy kutya, általában pedig ház legyen.Ezt rajzoljuk ovis korunk óta, majd nézzük a megannyi amerikai filmet, ahol ez a CSALÁD. 

A csalódás kódolva van társadalmilag.

Mi mit kezdünk ezzel?

Miközben természetesen mindannyiunknak megvan a saját felelőssége az életünkben és a kapcsolatainkban, mégis azt érzem, hogy az elmúlt évek társadalmi és közösségi folyamatai nagyon erősen hatottak az emberi kapcsolódásainkra. Egy olyan világban él(t)ünk, ahol a félelem, a bizonytalanság, a megosztottság és az egymástól való eltávolodás sokszor szinte észrevétlenül szivárog be a legszemélyesebb tereinkbe is. Oszd meg és uralkodj elv alapján belenyúltak személyes tereinkbe és megosztottak minket. Személyes történeteket hallgatok és csordul ki a szívem, üvölteni tudtam amiatt, amit tettek azok, akik uralták tereinket. Küzdöttünk, de ebben a küzdelemben sok áldozat és fájdalom él bennünk.

Pedig valódi erő éppen a kapcsolódásban születik. 

Abban, amikor kapcsolódni tudunk önmagunkhoz, a testünkhöz, az érzéseinkhez és egymáshoz. Amikor jelen tud lenni közöttünk a figyelem, az együttérzés és a szeretet. Az elmúlt időszak azonban sok családban, párkapcsolatban és közösségben hozott létre feszültséget, távolságot vagy akár mély sérüléseket is. Generációk között, férfi és nő között, párok között vagy önmagunk belső világában is megjelenhetett a félelem és a biztonság elvesztése.

Sokszor ezek a dinamikák nemcsak a külvilágban, hanem bennünk is tovább élnek. Belső bizonytalanságként, elhallgatott fájdalomként vagy kimondatlan sérelmekként.

Én hiszek abban, hogy eljöhet a gyógyulás ideje.

Hiszek abban, hogy szükségünk van olyan biztonságos terekre, ahol végre kimondhatóvá válhatnak azok az érzések és tapasztalatok, amelyeket talán hosszú ideje hordozunk magunkban. Olyan térre, ahol jelen van a csend, a nyugalom, az odafigyelés és az elfogadás. Ahol nem kell védekezni. Ahol meg lehet érkezni önmagunkhoz és egymáshoz.

A munkám során egy ilyen megtartó, biztonságos és szabad teret szeretnék nyújtani nektek. Egy olyan közeget, ahol valóban meghallgatva lehettek. Ahol újra lehet tanulni kapcsolódni — önmagatokhoz, egymáshoz és ahhoz az élethez, amire mélyen vágytok.

Hiszem, hogy a gyógyulás nem tökéletességet jelent, hanem azt, hogy újra képessé válunk jelen lenni egymás számára.