Anyaság Momóval…

"A várandósság idején az idő kilenc hónapra szűkül – vagy éppen kitágul."

Ahogy már említettem, kedvenc íróm Michael Ende, kedvenc könyveim tőle pedig A Végtelen Történet és a Momo.

Kisfiam, aki nemrég még négyéves volt, most lett öt. Gyakran kérdezi:

– Miért?

És mivel törekszem a lehető legigazabb válaszra, gyakran elgondolkodom olyan dolgokon, amelyek alapvetőek, és amelyeken eddig nem kellett sem gondolkodnom, sem pedig szavakkal leírnom, hogy miért vannak úgy, ahogyan vannak.

Most megpróbálkozom ezzel nektek.

A Végtelen Történetről majd máskor írok egy teljes cikket, most legyen a fókuszban Momo. Épp ugyanis a moziból jöttem, ahol képekbe öntötték azt, amit eddig elképzeltem. Mondanom sem kell: persze a képzeletem jobb volt – és a könyv is –, de azért örülök, hogy láthattam ezt a csodás művet, ezzel az egyik legfontosabb üzenettel:

Hogyan éljük az időt, amelyet itt töltünk az életben?

Elképesztő, hogy ezt a művet ilyen régen írták! Mintha csupán megírták volna azt, amiben most vagyunk, és ami szinte már túlfeszít minket: hogyan veszítjük el az időnket azért, mert hajszoljuk, beosztjuk, kergetjük, vagy éppen száguldunk – és másoknak élünk, nem magunknak.

Másoknak úgy értem: olyan érdekeknek és hatalmi struktúráknak, amelyeknek érdekük kisajátítani az időnket, és eluralni életünk minden területét. Hogy az egymással, a gyerekeinkkel, a barátainkkal és a közösséggel töltött idő lassan semmivé váljon.

Csupán a képernyők, a hamis követők és a jövőbeli álmok maradnak. Kinek mi célból, de átveszik az uralmat saját akaratunk felett: afelett, hogy mivel és hogyan töltjük azt az időt, amelyet itt kapunk.

Kezdjük egy pillanatképpel, mert szerintem mindez az elején kezdődik, és újra meg újra ismétlődik.

Amikor a szeretet átalakítja az időt

Várjuk a pillanatot, amikor megismerjük azt az embert, akit egész életünkben vártunk.

Miért is várjuk?

Mert ő az, aki átalakítja számunkra az időt.

Amikor szeretünk, az idő egészen átalakul. Megfigyelted már, milyen az időészlelésünk különböző helyzetekben?

És mi történik mindezzel, ha egyszer csak úgy érzed, valaki növekszik benned, és kiderül, hogy várandós vagy?

A várandósság idején gyakran elréved az ember, lelassul. Vagy egyszerűen már akkor elindul az idővel való küzdelem:

Mi lesz velem?

Mi lesz a munkámmal?

Mi lesz a párkapcsolatunkkal?

Mi lesz a kettesben töltött idővel, a randikkal, a barátokkal, a szabadidővel, a vágyaimmal, a tanulással, a nyaralással?

Idő.

Olyan idő, amely arról szól, ami valahogyan volt, és arról, amire valahogyan vágyom.

És mindeközben?

Van valahogyan.

Az idő ekkor kilenc hónapra szűkül – vagy éppen kitágul. Attól függően, hogyan éljük meg. Minden héten történik egy hatalmas dolog a hasunkban, és minden héten egyre közelebb kerülünk a véghez. Ahhoz a véghez, amikor másképpen lesz az, amit eddig éltünk.

A következő lélegzetvétel és söprűvonás

Ekkor megéljük azt, amit Momónak mond a bölcs utcaseprő, Beppo.

Vegyük úgy, Momo, hogy van egy egészen hosszú utca, amelyet végig kell seperned, és már egy ideje sepred. Egyszer csak elkezdesz gyorsabban seperni, hogy haladj, és végezz a feladattal. Majd felnézel, és még mindig ott van előtted a hosszú utca.

Ekkor még gyorsabban kezdesz seperni. Végül elfáradsz, és azt látod: még mindig nem végeztél.

Ekkor azonban felismersz valamit:

"Sosem szabad a teljes útra gondolni, hanem csak a következő lélegzetvételre és söprűvonásra, ami így örömet okoz, és hatékony munkavégzést tesz lehetővé."

Így az idő átalakul. Amit hosszúnak akarsz, hosszú lesz, amit rövidnek, rövid.

Varázslat.

Hogy miért jó szülővé válni?

Mert ezt a varázslatot hozza a gyermek: az új élet, akinek jó, ha meghallod a hangját.

Amikor számolni kezdjük az időt

Az élet magával hozza a vég általi szorongásunkat.

Mi lesz a vágyainkkal?

Mi lesz a gyerekünkkel?

Mi lesz azzal, ami még nincs?

Olyan gyorsan találjuk magunkat az idő félelmetes, ijesztő végességének fájdalmas, ám láthatatlan, megfoghatatlan és tudattalan állapotában, hogy már a kezdetektől felvesszük a karperecet.

A karperecet, amely számolja a heteket, majd miután megszületett a gyermek, még intenzívebbé válik. Azonnal számolni kezdi az órákat és a kilókat.

Mégis miért?

Talán azért, mert jó lenne mindenkinek egy Momo. Valaki, aki szétpukkasztja az időtolvajokat a saját birodalmukban, és visszaadja a szívünkben fejlődő virágszirmok természetes ritmusát.

Momo, aki úgy hallgat meg, ahogyan addig más nem.

Ezután pedig képesek leszünk mi magunk is úgy meghallgatni a következő nemzedéket, egymást és a világot, ahogyan más nem.

Anyaság Momóval.

Meghallgatunk. Ahogyan más nem.

Hogy a saját virágod úgy növekedjen, ahogyan azt a természet ritmusa – a saját ritmusod – elzenéli neked.

A valódi figyelemben nincs más:  közöttünk megszülető jelenlét.